5. fejezet - Váratlan kérés

Másnap reggel izgatottam keltem fel. Gyorsan bekaptam valamit, megittam a kávém és már indultam is. Minho mosolyogva fogadott.
- Kezdhetünk?
- Igen! Készen állok uram! - vágtam magam haptákba, majd mindkettőnkből kitört a nevetés. A következő napok rengeteg munkával, de nagyszerű hangulatban teltek. Mikor Minhonak fotózása volt, segítettem neki amiben kellett, szabadidejében pedig mindig magyarázott valamit a fényképezéssel kapcsolatosan. Egyre jobban élveztem a dolgot és kezdtem mindenkivel összebarátkozni a fotóstúdióban. A napok csak úgy repültek. De egy idő után kezdtem magányosnak érezni magam. Siwonékkal a fotózás óta nem találkoztam, a régi barátaim pedig már nem vettek tudomást rólam. Nem tetszett nekik, hogy megváltoztam, hogy már nem iszom annyit, nem bulizok hajnalig. 
Ez nap is úgy telt akár a többi, épp indultam volna haza mikor Minho utánam szólt.
- Zsike várj egy percet, valamit mondani akarok.
- Igen? - fordultam meg.
- Van egy jó hírem - jött oda hozzám - holnap megint fotózhatod a fiúkat, ezúttal Hyukieval kiegészülve.
- Wow de jó! Olyan rég láttam már őket!
- Igen mostanság elég elfoglaltak voltak.
- Remélem hamarosan lesz egy kis szabadidejük - reménykedtem.
- Biztosan Zsike. - mosolygott rám Minho.
- Akkor én megyek is. Szia.
- Szia.
Szökdécselve mentem hazáig. Holnap újra láthatom Siwont.
Másnap reggel mosolyogva készülődtem, annyi idő után végre újra találkozhatok vele. Rekordsebességgel értem be aznap a stúdióba. Lelkesedésem kissé lelohadt mikor kiderült, hogy a fiúk még nem érkeztek meg, de nem volt idő búslakodni, Minho rögtön munkába fogott. Előkészítettünk mindent a fotózáshoz, a fiúknak épphogy csak be kell állniuk a díszlet elé és már kezdhetünk is. Elégedetten szemléltem végig munkánkon, mikor kisebb hangzavarra lett figyelmes, majd egy ismerős, mély hang szólalt meg mögöttem.
- Minho! Szia! De rég láttalak! – suhant el mellettem a hang tulajdonosa, hatalmas ölelésben részesítve a fotóst!
- Szió Siwon! Jó téged újra látni! Jól nézel ki!
- Igyekeztem is top formába kerülni a mai napra! De te sem panaszkodhatsz ám!
- És hol a másik kettő?
- Itt kell valahol lenniük nekik is – tekingetett Siwon az ajtó felé. Egyszerre csak rám tévedt tekintete.
- Nicsak kit látnak szemeim! – húzódott széles mosolyra szája, miközben odalépett hozzám – Mi újság Zsike? Hogy vagy?
- Nagyszerűen köszönöm! És te? Sok munkátok van mostanság?
- Munkából mindig akad bőven! – nevetett el magát – nemsokára nekikezdek egy új dorama forgatásának. És neked, hogy megy a fotózás?
- Nagyon élvezem! Igyekszem a lehető legjobbat kihozni magamból!
- Nagyon tehetséges a kislány, erről nemsokára magad is meggyőződhetsz Siwon – kacsintott rám Minho. Éreztem ahogy kezdek vörösödni, de szerencsémre ekkor megjelent Hae és Hyukie.
- Sziasztok fiúk! – üdvözöltem őket barátságosan.
- Szia Zsike! – ölelt meg Hae. Hyukie füttyentett egyet én meg éreztem, hogy arcom ismét vörösbe borul.
- Rég találkoztunk. Hogy vagy? Jól megy a fotózás?
- Jól köszönöm. Úgy érzem igen. Nagyon igyekszem! Ma én foglak fotózni benneteket!
- Én már nem is fogok ezentúl mással dolgozni csak veled – mosolygott elégedetten Hae, Hyukie pedig magában kuncogott.
- Hukie, Hae, Siwon gyertek légyszíves az öltözőbe! – kiáltott egy asszisztens az ajtóból.
- Máris! – hangzott szinte egyszerre a válasz.
- Akkor nemsokára! – intett mosolyogva Hae.
- Már alig várom! – csatlakozott hozzá Hyukie.
- Ügyes legyél ! – paskolta meg a fejem Siwon.
A fiúk eltűntek az öltözőben, én pedig még egyszer ellenőriztem, hogy megvan-e minden szükséges felszerelés. Elsőnek Siwon jött, de meglepődve vettem észre, hogy nincs egyedül. Egy magas, barna hajú, hihetetlenül karcsú lánnyal az oldalán lépett be a terembe. Siwon jókedvűen beszélgetett a lánnyal, valamit vicces dolgot mesélhetett neki, mert a lány többször is felnevetett édesen csilingelő hangján. Éreztem ahogy megmerevednek az ujjaim, félő volt, hogy a kamera rögtön kiesik a kezemből. Mellkasomban iszonyatos szorítást éreztem és minden erőmre szükségem volt, hogy visszatartsam kibuggyanni készülő könnyeim.
- Zsike készen állsz? – kérdezte Minho.
- Igen – préseltem ki magamból. Koncentrálj Zsike, figyelmeztettem magam, te most a fotós vagy, a feladatodra koncentrálj. Azok ott ketten csak két modell, semmi több. Nekikezdtem a munkának, de az átölelés képeknél a gyomrom mindig görcsbe rándult. Végre váltás volt, Siwonék elmentek átöltözni és megjöttek Hyukiék. Ők nem kaptak maguk mellé lányokat, hanem ketten pózoltak együtt. Mielőtt nekikezdtünk Hae biztató mosolyt küldött felém, ettől máris sokkal jobban éreztem magam. Miután készen voltunk a fiúk lejöttek megnézni a képeket.
- Nagyon jók lettek Zsike! – Hae megint csak dicsért, sőt mintha némi büszkeséget is véltem volna felfedezni tekintetében, ahogy rám nézett.
- Tényleg nagyon ügyes vagy! – dicsért meg Hyukie is.
Közben megjött Siwon is, most hármukról együtt készítettem egy sorozatot. 
- Rendben, végeztünk! – kiáltotta el magát Minho, miután leellenőrizte az utolsó képet is.
- Köszönjük a munkát! – hajoltak meg a fiúk majd elmentek átöltözni.
Úgy döntöttem megvárom őket, hátha nem kell rohanniuk és lesz egy kis időnk még beszélgetni, addig is segítettem Minhonak elpakolni.
Hae lett kész elsőnek. Még este 9-kor is olyan sziporkázóan tudott mosolyogni, hogy az embernek elillant minden fáradtsága, ha ránézett.
- Zsike... - kezdte, láthatóan kissé zavarban volt.
- Igen Hae?
- Szóval én arra gondoltam, hogy esetleg nem-e lenne kedved egyszer együtt vacsorázni velem? – kérdezte egyik lábáról a másikra állva, miközben enyhe pír öntötte el arcát.
- Te most randira hívsz? – kérdeztem csodálkozva.
- Iigen.
- Hae én nagyon kedvellek, de... – ám ebben a pillanatban megjelent Siwon azzal a magas, csinos lánnyal az oldalán. Olyan elmélyülten beszélgettek egymással, mintha rajtuk kívül nem lenne senki ezen a világon. Éreztem amint elönt a harag és a bánat keveréke. Tudod kinek kellesz Choi Siwon, megleszek én nélküled is! – rendben Hae, szívesen elmegyek veled vacsorázni.
- Ez nagyszerű, nagyon örülök neki! Add meg a számod és egyik nap felhívlak.
Kikerestem a telómból a számom és megadtam Haenak, közben Hyukie is befutott.
- Miről maradtam le? – érdeklődött kíváncsian.
- Semmiről. – mosolygott vidáman Hae.
Siwon közben elbúcsúzott a magas, karcsú lánytól és odajött hozzánk.
- Nincs kedvetek valahova beülni egy kicsit?
- Felőlem mehetünk! – bólintott Hyukie.
- Jól jönne egy kis lazítás, az utóbbi hetek hajtása után! – csatlakozott a többiekhez Hae is.
- És te Zsike – fordult felém Siwon – van kedved velünk jönni?
- Szívesen.
- Remek! Csapta össze a kezét Siwon - akkor indulhatunk!
Elbúcsúztam Minhotól, majd elindultunk ki a parkolóba. Hae udvariasan kinyitotta nekem a kocsi ajtaját és megdobott azzal a szívdöglesztő mosolyával. Ahogy Siwon autóján suhantunk valami szórakozóhely felé, végig azon gondolkodtam vajon tényleg jó ötlet volt-e igent mondanom Haenak.

4. fejezet - A fotózás

A másnap céltalan semmittevéssel telt el. Egész nap csak lődörögtem és Siwon üzenetére vártam. Mobilom minden apró rezgésére ugrottam, ám lelkesedésem azon nyomban lelohadt, amint megláttam, hogy csupán valamelyik haverom az. Már késő este volt és még mindig semmi. Bánatos és ideges voltam egyszerre. Levágtam a telefonom a kanapéra és kicsattogtam a konyhába. Fagyi-fagyi keresgéltem a mélyhűtőben, az kell most nekem. Végül találtam egy nagy dobozzal. Vettem egy kanalat és úgy ahogy van nekiálltam a dobozból enni. Ugyan mivel is áltattam magam már rég el is felejtett. Miért is emlékezne egy ilyen lányra mint én. Mond miért csodálkozol Zsike, hisz megszokhattad már. Nem kellesz senkinek. De akkor miért van ez a torkomat fojtogató érzés? Bármennyire erős akartam maradni a lelkem mélyén tudtam rá a választ, mert végre valaki törődött velem. Eltoltam magamtól a fagyis tálat, ráborultam a konyhaasztalra és zokogni kezdtem, rövid időn belül már másodszorra. Telefonom ismét rezegni kezdett, biztos megint valamelyik haverom az. Miért nem értik már meg, hogy hagyjanak békén. Valójában csupán azt nem értették mi történt velem. Hirtelen megváltoztam és fogalmuk sem volt miért. De úgy éreztem már nem lelem kedvem a céltalan iszogatásokban, a hajnalig tartó bulikban. Létezik, hogy ilyen hatással voltak rám? Hisz alig néhány percre találkoztunk csak. Vagy mindez egyedül Siwon érdeme?
- Aish! – kiáltottam fel hangosan – miért ilyen nehéz az élet?
Kimentem a mobilomhoz megnézni ki írt, de meglepődve vettem észre, hogy az üzenet Siwon-tól jött.
”Ne haragudj, hogy csak most írok, de rettentő hosszú napom volt. Hullafáradt vagyok. Holnap érted megyek délután 2-re. Vigyázz magadra! És légy jó kislány!”
Szám nyomban mosolyra húzodott és az előbbi rossz kedvemnek nyoma se volt. Hát mégse felejtett el. Ugráltam a nappali közepén akár egy kisgyerek. Aztán észbe kaptam és gyorsan visszaírtam neki, mielőtt még lefeküdne aludni.
”Semmi gond. Pihend jól ki magad! Álmodj szépeket! Holnap találkozunk!”
És álmodj rólam, írtam még hozzá gondolatban. Aznap éjjel alig tudtam aludni az izgalomtól. Egy igazi fotózáson fogok részt venni. Ráadásul nem is akárkivel. Végül szép lassan álomba ringattam magam. Másnap reggel a szokásosnál is korábban ébredtem, és alig bírtam kivárni a délután két órát. A nagy izgalomtól alig ment le néhány falat a torkomon. Pontban kettőkor dudaszó hallatszott. Kinéztem az ablakon és megláttam Siwon már jól ismert autóját. Felkaptam a táskám, bezártam az ajtót és kettesével szedtem a lépcsőket, hogy minél előbb leérjek. Kissé meglepődtem mikor a Siwon melletti ülésből egy fej bukkant elő az üdvözlésemre.
- Szia Zsike, jó újra látni.
- Szia Donghae, én is örülök neked.
- Donghae is részt vesz a fotózáson velem együtt – magyarázta Siwon – egy katalógus őszi kollekciójának fogunk modellt állni.
- Jól hangzik – bólintottam.
- Jó móka lesz! – nevetett rám Siwon – Na akkor indulhatunk?
- Ja, igen, persze. – ugrottam be gyorsan a kocsiba.
Körülbelül fél órányi autóút után megérkeztünk egy nagy épület elé. Siwon kitett minket Donghae-val a bejárat előtt aztán elment leparkolni. Megvártuk az ajtó előtt, majd együtt mentünk be. Már az előtér hatalmas volt. Fotósok jöttek mentek kezükben kamerákkal, modellek gyönyörűszép ruhákban, asszisztensek kellékekkel. Egy szóval nagy volt a nyüzsgés. Egy magas, jóképű férfi egyenes felénk tartott, amint odért hozzánk összeölelkezett Siwonnal. Láthatóan nagyon jóban voltak egymással. Aztán Donghae is kezet fogot a fickóval.
- Zsike, ő itt Jung Minho a fotósunk.
- Örülök, hogy megismerhetem Jung Minho-shi.
- Részemről a szerencse kisasszony.
- Mehetünk? – nézett Minho a fiúkra, azok bólintottak, mire megindultunk a terem hátulja felé, én mögöttük baktattam és próbáltam nem elsodródni a nagy tömegben. A három fiú jól elbeszélgetett miközben befordultunk egy folyosóra, aminek a jobb oldalán öltözök sorakoztak. Az utolsó kettő előtt megálltunk.
- A ruhák már bent vannak és máris mennek a sminkesek. Te pedig addig míg a fiúk elkészülnek velem jössz – fordult felém Minho.
Siwon és Donghae eltűnt a két ajtó mögött mi pedig beléptünk a folyosó végén lévő nagy terembe. Mint kiderült ez volt a műterem. Elől egy hatalmas fehér háttér volt, mellette nagy lámpák és hatalmas ernyőszerű valamik. Hátrébb állványok álltak és különböző fényképezőgépek egy asztalra letéve. Minho elkezdett magyarázni, mint kiderült a nagy lámpák vakuk, a hatalmas ernyőszerű valamit meg fényelterelők. Megmutatta mi hogyan működik, nagyon kedves és barátságos volt. Aztán megjött elsőként Donghae így Minho vele kezdte a fotózást. Csak ámultam és bámultam azon ahogy dolgozott. Közben adta az utasításokat mikor, hogy állítsák a fényeket, Donghae-t meg folyamatosan instruálta milyen pózokat vegyen fel. Időközben megjött Siwon is. Őszintén szólva észre se vettem, annyira belefeledkeztem az elém táruló látványba. Donghae végzett, ment átöltözni és most Siwon következett. Mindkét fiún látszott már milyen rutinosak.
- Kipróbálod? – fordult felém hirtelen Minho.
- Szabad? – csodálkoztam.
- Persze, gyere!
Odaadta a gépet én pedig igyekeztem visszaemlékezni arra, amit pár perccel ezelőtt magyarázott nekem. Csináltam két-három képet, majd Minho kérte, hogy mutassam meg.
- Egész jók! Csinálj még néhányat. Csak bátran! – mosolygott biztatóan rám.
Pózt kellett cseréltetnem Siwon-nal, de így meg túl erősek voltak a fények.
- Egy kissé kevesebb fényt kérnék – intettem az asszisztensnek – Siwon fordítsd a fejed még egy kicsit jobbra!
Szinte észre se vettem mit csinálok, teljesen úgy viselkedtem mintha én lennék a fotós. Amikor rádöbbentem, gyorsan elnézést kértem.
- Sajnálom, azt hiszem kissé túl messzire mentem – kértem bocsánatot Minho-tól és az asszisztensektől. 
- Dehogyis. Nagyon jól csináltad! – dicsért meg  Minho – Mutasd csak a képeket!
Végig kattintgatta őket, miközben én feszülten vártam az ítéletemre.
- Te Zsike ezek nagyon jók!
Közben Siwon is odajött és együtt nézték tovább a képeket.
- Nagyon tehetséges a barátnőd! – fordult Siwon-hoz, majd rám nézett – mond csak Zsike nincs kedved beállni hozzám asszisztensnek?
- Mi? Hogy én? – hebegtem a döbbenettől.
- Igen te – nevetett Minho – szerintem nagyon tehetséges vagy. Persze szigorúan foglak fogni. Meghatározott munkarend, pontos érkezés, nincs nyafogás ha tovább kell maradni, ha már baromi fáradt vagy, de cserébe megtanítalak a fotózás minden csínjára-bínjára. Na mit szólsz hozzá? Benne vagy? 
- Naná! Akarom mondani igen!
- Remek, akkor ezt meg is beszéltük. Siwon siess öltözz át! A következő sorozatban közös képek lesznek. Azokat is te fogod csinálni! - villantotta rám tekintetét.
- Rrrendben.
Kicsit izgultam, de nem volt időm sokat gondolkodni, Siwon és Donghae már meg is érkeztek. Amint kezembe kaptam a fényképezőgépet mintha valami megváltozott volna. Hirtelen megnyugodtam és csak a feladatomra koncentráltam. Nagyon jó érzés volt. Másrészt mindenki azt csinálta, amit én mondtam, senki se kezelt gyerekként vagy valami újoncként. Ezek a képek is nagyon jók lettek. A fiúk elmentek, hogy felvegyék az utcai ruhájukat én addig Minho-val megbeszéltem a továbbiakat. Holnap reggel 9-re kell jönnöm. Felírtam a pontos címet, hogy otthon utána tudjak nézni, hogyan tudok eljutni ide tömegközlekedéssel. Hazafelé a fiúk kitalálták mi lenne, ha beugranánk valahova enni valamit. Megálltunk az egyik útszéli étkezdében és jól bevacsoráztunk.
- Mond csak Zsike, tudsz valamilyen magyar ételt készíteni? - kérdezte Donghae evés közben.
- Nem igazán. Anyu nem nagyon főzött, amíg kicsi voltam volt szakácsunk, de mióta elváltak a szüleim, anyu nagyrészt nincs ugye itthon, én meg a koreai ételek elkészítését tanultam meg.
- Értem - úgy tűnt Donghae kissé csalódott.
- De egy süteményt tudok, anyu csinált néha kiskoromban én meg eltanultam tőle.
- Egyszer majd sütsz nekünk?
- Persze, szívesen.
Donghae új mosolygott mint egy kisgyerek, akinek most ígérték meg, hogy elviszik Disneylandbe. Most már értettem miért mondják rá, hogy örök gyerek.
Vacsora után a fiúk hazavittek. Gyorsan lezuhanyoztam, aztán le is feküdtem. Holnap korán kell kelnem, nem aludhatok délig mint máskor. De régóta most először úgy éreztem, van miért felkelnem.

(A képek, amiket Zsike csinált :P
http://www.anagonzales.com/2012/08/bench-siwon-and-donghae-in-manila.html
http://bidakapamilya.blogspot.hu/2012/06/photos-super-juniors-siwon-and-donghae.html )

3. fejezet - Egy csodálatos este

Siwon elnevette magát.
- Hogy vagy? Mi újság veled?
- Kevesebbet iszom - csúszott ki hirtelen a számon. Hát ez csodálatos volt Zsike, csak így tovább, még valamit nem akarsz az orrára kötni?
- Ezt örömmel hallom. Gyere bemutatlak a többieknek.
Követtem az asztalukhoz, ahol ott ült a másik két srác.
- Fiúk, ő itt Zsike. Zsike, ők pedig Donghae és Eunyhuk, de gondolom nem kell őket bemutatnom.
- Örülök, hogy megismerhetlek Zsike - állt fel Donghae és kezet nyújtott. Majd ugyanígy tett Eunhyuk is.
- Részemről a szerencse - mosolyogtam a két srácra zavartan.
- Gyere ülj le - invitált Donghae, helyet csinálva maga mellett a bőrkanapén.
- Kérsz valamit inni? - kérdezte Eunhyuk.
- Igen, köszönöm.
- Hé ő az én vendégem! - színlelt felháborodást Siwon.
- Már nem! - dugta ki a nyelvét oldalt Eunhyuk, majd felém fordult - Mit iszol?
- Ööö - láttam szemem sarkából, ahogy Siwon egy kissé dühöng még majd elmosolyodik - Ti mit isztok?
- Bort.
- Az nekem is jó lesz.
- Máris hozom.
- Mit csinálsz Zsike? Tanulsz még? - érdeklődött Hae.
- Nem.
- Akkor dolgozol?
- Azt se. Én...
- Most épp keresi önmagát. - segített ki Siwon. Hálásan rámosolyogtam, mire ő rám kacsintott.
- Hát az nem könnyű dolog, de biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb megleled a saját utad.
Van egy olyan érzésem, hogy inkább utóbb, már ha egyáltalán meglelem, de ezt nem akartam rögtön az orrára kötni. Időközben Eunhyuk megérkezett az italokkal.
- Köszönöm. - vettem el a felém nyújtott poharat.
- Szívesen. Lemaradtam valamiről? - huppant le Donghae mellé.
- Semmi fontosról Hyukie - nevetett Donghae.
- Mióta élsz Koreában Zsike, vagy már itt születtél? - kérdezte Eunhyuk.
- Nem, Magyarországon születtem. Ez egy kis ország Közép-Európában. 3 éves voltam mikor a szüleimmel Koreába költöztünk.
- Nem lehetett egyszerű egy teljesen idegen országba kerülni ilyen kis korban.
- Nem volt vészes. Apukámtól sok mindent hallottam már azelőtt is Koreáról.
- Édesapád nagy rajongója lehet az országunknak.
- Édesapám koreai. - nevettem el magam.
- Koreai? - döbbentek le mind a hárman.
- Ne haragudj - eszmélt fel elsőnek Donghae - csak egyáltalán nem látszol koreainak.
- Tudom. Ezen mindig mindenki csodálkozik. Teljesen úgy nézek ki mint egy európai.
- Hát igen. És mit csinálsz a szabadidődben? - próbálta terelni a témát Eunhyuk.
- Mit is? Zenét hallgatok, bulizok, néha fotózom.
- Fotózol? - csillant fel Donghae szeme.
- Csak a barátaimat, meg néha a kertet vagy a környéket, semmi komoly. - legyintettem zavartan.
- Jaj ne faggassátok már ennyire - mordult rájuk Siwon. 
- Nem is csináltunk semmi rosszat - durcáskodott Eunhyuk.
- Semmi gond. - mosolyogtam rájuk.
- Jössz táncolni? - fordult felém hirtelen Siwon.
- Persze.
Siwon a kezét nyújtotta és a táncparkettre vezetett.
(Ami a tánc alatt megy zene https://www.youtube.com/watch?v=RFS5N_yAGTo)
Mialatt táncoltunk Siwon végig engem nézett és mosolygott. De ez bizonyára csak egy kedves, baráti mosoly hűtöttem le magam gyorsan. Már az is kész csoda, hogy egy ilyen magamfajta átlagos lánnyal egyáltalán szóba állt, hisz nálam ezerszer csinosabb és érdekesebb lányokat is megkaphatna egyetlen csettintéssel. Azt viszont megállapítottam, hogy valóban remek táncos. Nem csak a begyakorolt koreográfiák terén, hanem a hétköznapi táncokban is észveszejtően jól bánik a testével. Oldalt pillantottam, Donghae és Eunyhuk továbbra is a kanapén ültek és elmélyülten beszélgettek egymással. Miután végett ért a szám elindultam vissza a fiúkhoz, azt hittem csak ennyi volt, de Siwon elkapta a karom.
- Még egy számot?
Bólintottam. Végül lett abból még 5-6 szám is. Aztán egy lassú számot tett fel a DJ (https://www.youtube.com/watch?v=ZGoWtY_h4xo). Kissé zavarba jöttem, de Siwon hozzám lépett, átkarolta a derekam és magához húzott. Karjaimat összekulcsoltam a nyaka körül, fejemet a mellkasán pihentettem. Belélegeztem bőre bódító illatát. Testének közelségétől olyan hevesen vert a szívem, hogy féltem ő is meghallja. Kizártam a külvilágot, nem volt más csak ő meg én. Azt kívántam bárcsak örökké tartana ez a pillanat. De sajnos vége szakadt. Siwon megköszönte a táncot aztán visszamentünk a többiekhez. Későre járt már és a fiúknak másnap korán kellett kelniük, így elindultunk haza. A fiúk felajánlották, hogy hazavisznek. Mikor megérkeztünk elköszöntem tőlük, de Siwon ragaszkodott, hogy elkísér a bejáratig.
- Jó éjt fiúk és köszönöm mégegyszer, hogy hazahoztatok.
- Szívesen máskor is Zsike. - mosolygott rám Hae, aki aznap a sofőr volt. 
- Jó éjt neked is! Remélem még találkozunk - integetett Hyukie.
- Egy perc és jövök - szólt oda a fiúknak Siwon.
Felmentünk a lépcsőkön és megálltunk a bejárati ajtó előtt. Néhány perces keresés után megtaláltam a lakáskulcsomat is.
- Mondtam már, hogy kéne venned egy másik táskát, vagy kevesebb cuccot magaddal hordani - mondta Siwon, de láttam rajta, hogy csak húzni akarja az agyam.
- Én meg mondtam már, hogy minden egyes dolog a táskámban nagyon fontos. - játszottam a sértődöttet.
Siwon elnevette magát.
- Vigyázz magadra, rendben? - komolyodott el hirtelen.
- Iigen. És köszönöm ezt a szép estét, nagyon jól éreztem magam.
- Örülök neki. Akkor én megyek is.
- Rendben. Szép álmokat.
- Neked is.
Kinyitottam a bejárati ajtót és épp léptem volna be, amikor Siwon hangja ütötte meg a fülem.
- Jut eszembe majdnem elfelejtettem! Holnapután lesz egy fotózás. Nincs kedved eljönni megnézni?
Fotózás? Még sosem voltam fotózáson. Nagyon izgatott lettem.
- Persze, szívesen.
- Rendben, majd átküldöm a címet. Csak add meg a számod.
Bediktáltam neki a telefonszámom.
- Oké megvan. Megcsörgetlek és akkor meg lesz neked is az enyém. Kész is.
- Szám elmentve.
- Akkor holnapután! Jó éjt! - és már futott is le a lépcsőkön
- Neked is! - kiáltottam utána.
Integettem nekik még egyet, aztán megvártam míg elmennek az autóval.
Bementem, bezártam magam mögött az ajtót és a nappali kanapéjára vetettem magam. Olyan boldog voltam. Újra akar találkozni velem. Még ha ez nem is egy rendes randi, de akkor is, látni akar. Különben miért hívott volna el? Fejezd be, torkolltam le magam, ez nem jelent semmit, ne éld bele magad! Hirtelen felültem az ágyon. Mi van ha már túl késő? Mi van ha már beleszerettem? Nem, az nem lehet! Én nem lehetek szerelmes Choi Siwonba!

2. fejezet - Különös érzés

Amikor kinyitottam a szemem egy aggódó szempárral találtam szembe magam. Tuti, hogy csak álmodom, nyugtatgattam magam, ez nem lehet Choi Siwon, kizárt.
- Jól vagy? - kérdezte az álomkép, amely valahogy mégiscsak olyan valóságosnak tűnt.
- Aham - motyogtam és próbáltam felkelni a kanapéról, de Siwon lágyan visszanyomott.
- Talán jobb lenne ha még pihennél egy kicsit.
- Talán. - bizonytalanodtam el.
Siwon mosolyogva leült a kanapé melletti fotel karfáján.
- És mégis mi történt tegnap éjjel? - kérdeztem óvatosan. Nem emlékeztem semmire, és magamat ismerve csak remélni tudtam, hogy nem csináltam semmi olyat, amivel végleg lejárattam magamat előtte.
- Úgy bepiáltál, hogy egyszer csak elájultál. Úgyhogy hazahoztalak.
- Kösz, ez kedves volt tőled. - pirultam el.
- Hát még se dobhattalak le a padlóra, ha már voltál oly kedves az én karomat kipécézni magadnak egy kis pihenésre - nevetett Siwon.
Én pedig megkönnyebbültem. Úgy tűnik humorosan fogja fel a dolgot, ezek szerint nem neheztel rám.
- És, hogy jutottál be a házba?
Most Siwonon volt a pirulás sora.
- Nem szoktam idegen lányok táskájában kutatni, de most kénytelen voltam. Jelentem nem volt egyszerű fél kézzel téged tartani, a másikkal meg a táskádban kutatni. És persze, hogy a kulcs a táskád legalján volt. Mond, hogy tudsz ennyi kacatot magaddal hurcolni?
- Ezekre mind szükségem van! - néztem rá tettetett felháborodással.
- Jól van na, nyugi! - visszakozott.
- Mond csak, - kérdezte most sokkal lágyabb hangon - tényleg egyedül laksz itt?
- Általában igen. Anyám és a pasija az év nagy részében utaznak. Jár még egy takarítónő hozzánk egy héten háromszor, de ez minden.
- És édesapád?
- Pár éve elváltak. Először anyám hallani se akart róla, de miután az ügyvédje közölte vele, hogy övé a fél vagyon már érdekes módon nem volt semmi kifogása a válás ellen. Az elején még találkoztunk, de amióta újra megházasodott és gyereke született, csak hébe-hóba jut eszébe, hogy én is létezem.
Hangom tele volt keserűséggel és közönnyel, de mára már megkeményítettem a szívem. Már nem sírtam tele éjszakánként a párnámat, megtanított rá az élet, hogy egyedül vagyok és csak magamra számíthatok.
- Sajnálom. Bizonyára nagyon nehéz lehetett mindezeken keresztülmenned.
- Már túl vagyok rajta és nem kérek a sajnálatodból! - csattantam fel.
Láttam rajta, hogy zavarban van, talán ridegebben csengett a hangom a kelleténél.
- Bocs, nem akartam bunkó lenni!
- Nem gond.
- És köszi még egyszer, hogy hazahoztál! Ami pedig az inget illeti, azt természetesen kifizetem.
- Hagyd csak, nincs rá szükség.
- De azt mondtad drága volt. Ez a legkevesebb a tegnap történtek után.
- Az csak egy ruhadarab. Nincs jelentősége.
Én zavarban voltam, de ő egyre csak mosolygott. Valami kellemes érzés járta át a szívemet. Rég éreztem már ilyet.
- Azt hiszem ideje indulnom - állt fel.
Elkísértem az ajtóig.
- Vigyázz magadra! - köszönt el.
Nem tudtam mit mondani, csak némán bólintottam. Néztem, ahogy beszáll az autójába és elhajt a távolba. Becsuktam az ajtót, háttal nekidőltem és lassan lecsúsztam a földre. Nem tudom miért, de régóta most először, sírnom kellett.
Hetek teltek el, hogy találkoztunk, azóta minden este azon a szórakozóhelyen lógtam, hátha ismét összefutunk. De nem történt semmi. Kezdtem feladni a reményt. Az is lehet, hogy csak egyszer tért be ide és többet nem is jön. Ugyan már felejtsd el Zsike, mondogattam egyre magamnak, de egyszerűen nem ment. Az a jóleső érzés újra és újra átjárta a szívem, akárhányszor rá gondoltam. Ráadásul azóta kevesebbet is ittam. A barátaim csodálkoztak is rajtam, és állandóan ugrattak, hogy mi az csak nem jó útra tértem hirtelen. De nem mondtam nekik semmit. Hihetetlen, hogy egyetlen találkozás is mennyire megváltoztathat egy embert. Ma is csalódottan indultam haza mikor egy szőke fejet pillantottam meg a tömegben, Eunhyuk. Nagyot dobbant a szívem, ha Eunyhuk itt van talán Siwon is itt van a közelben. Űzött vadként kutattam át az egész termet, míg végül megpillantottam, Donghae-val beszélgetett. Megindultam felé, de aztán hirtelen megtorpantam. Mi van ha látni se akar? Mi van ha már rég elfelejtett? Fogalmam sem volt mit csináljak, menjek, ne menjek? Egy ismerős hang zökkentett ki töprengésemből.
- Szia. Örülök, hogy újra látlak! És ahogy látom ezúttal nem lesz szükséged sofőrre.
Mosolya teljesen levett a lábamról. Csak álltam és bámultam rá.

1. fejezet - A találkozás

- Bocsánat - motyogtam, miközben csak annyit láttam, hogy a kezemben lévő poharat elhagyja a vörösbor és szétterül a velem szemben álló férfi hófehér ingén.
A férfi hátrébb ugrott és mérgelődni kezdett, miközben próbálta letörölni magáról a vörösbort valahogyan, de az már menthetetlenül beleivódott az ingébe.
- Bocsánat - motyogtam újra, miközben próbáltam megállni a saját lábaimon, de hirtelen a terem elkezdett forogni velem körbe-körbe, egyre gyorsabban és gyorsabban. Éreztem ahogy dőlni kezdek, majd egyszer csak mintha megálltam volna a levegőben, derekam körül pedig valami stabilat éreztem. Próbáltam koncentrálni, de csak egy férfi arcának homályos vonásai rajzolódtak ki előttem, nagyon ismerősnek tűnt, de látásom elmosódott, agyam pedig nyomott volt a sok piától, nem tudtam gondolkozni. Éreztem, ahogy elemelkedek a földről, aztán mintha lebegnék, végül csipogás és valami bőrülésen landoltam. Hangfoszlányokat hallottam, mintha hozzám szólnának, talán a vállam is megrázták, de nem voltam képes számat válaszra nyitni.
- Hé, hol laksz?...Hallasz?...Adj egy címet, hova vigyelek?
Én akartam válaszolni, tényleg, de az ajkaim nem engedelmeskedtek.
- Úriember nem csinál ilyet, de muszáj megtudnom hol laksz.
Azt hiszem a táskámban kotorászhatott, de már semmiben sem voltam biztos. Hirtelen elsötétült minden. Mire újra magamhoz tértem már világos volt. A nap olyan élesen sütött be az ablakon, hogy hunyorognom kellett. Óvatosan körbenéztem, otthon voltam. Nagy nehezen felkeltem, majd kibotorkáltam a konyhába. Kávé, nem vágytam másra, csak egy csésze jó erős kávéra.
- Tessék! - nyújtott felém valaki egy csészével.
- Te meg ki a franc vagy? - ugrottam hátrébb ijedtemben.
- Mi az már meg se ismersz? - hangjából kihallottam a sértődöttséget.
Fasza, mormogtam magamban, korán reggel kitalálósdi. Próbáltam erőltetni az agyamat, de csak homályos képek ugrottak be. Aztán tekintetem a mellkasára vándorolt, a hatalmas vörös foltra a hófehér ingén. Kezdett valami rémleni. Ő is észrevehette mit nézek, mert rögtön nekem támadt.
- Igen, jól látod, ez te voltál!  Van fogalmad mennyibe kerül egy ilyen ing? - hangja egyre dühösebbé vált.
- El tudom képzelni. - válaszoltam teljes lelkinyugalommal. Próbáltam megkaparintani a maradék kávét, már amit még nem lötyögtetett ki a nagy hévben.
- A kávé. - mutattam a csészére.
- Kit érdekel most a kávé! - azzal levágta a konyhapultra, elérhetetlen távolságra tőlem. Azon filóztam maradt-e még néhány csepp benne.
- Hé te, figyelsz egyáltalán rám? - olyan dühösen nézett rám, de én mindenebből csupán azt szürtem le, hogy gyönyörű, barna szemei vannak.
- Persze. - mosolyogtam rá a lehető legkedvesebben - Drága volt az ing.
- Pontosan!
- Kedves idegen, nézz körbe! Mond csak, úgy néz ki mintha az inged ára probléma lenne? - vetettem oda félvállról és közben igyekeztem végre megkaparintani a kávém. Hideg volt, a francba mérgelődtem.
- Mond csak a szüleid merre vannak? - kérdezte gyanakodva.
- Ki tudja? - vontam meg a vállam - valahol nyaralnak!
- Nem úgy tűnik mintha zavarna?
- Már megszoktam - vetettem oda keserűen - amióta anyának új pasija van én már nem érdeklem. Hozzám vágott egy bankkártyát és úgy gondolta ezzel minden el van intézve.
- Ne haragudj, én nem...nem akartalak megbántani - vonásai megenyhültek, egész jóképű állapítottam meg magamban és még mindig valahonnan kurvára ismerős, de bárhogy is erőlködtem, nem tudtam rájönni honnan.
Ekkor megszólalt a mobilom. És hirtelen kitisztult a kép. A zene és a srác, a zene és a srác. Te jó ég! Mennyit ihattam én tegnap, hogy még most se ismertem fel a legnagyobb biasom. Éreztem ahogy megint forogni kezd velem a szoba. Mielőtt megszólalhattam volna megint azt a erős, határozott kart éreztem a derekam körül. Aztán újra elsötétült minden.